Nagyanyámnál voltam az idősek otthonában. Az a jó a szenilitásban, hogy az ember olyan őszinte és elbűvölő (és idegtépő) tud lenni, mint egy gyerek. Bármi, aminek köze van a valósághoz vagy a logikához, lepereg róla, és élvezi.
- Tessék nagyi, kávé.
- Jó erős... de olyan fura ízű.
- Igen, ez cappuchino, nem tudtam, mit szeretsz.
- Hümm... az nem tudom, mi... köszönöm. [pár korty csend] Ez mindig ilyen rossz ízű?
Én nem tudom, mitől marad életben, gyakorlatilag két falatot evett, azt is az én kedvemért. Közben olyan fejet vágott, mint én, húsz éve a tökfőzelék előtt. Nagyon röhögtem, ő is jól szórakozott. Aztán az ápolók összeesküvésének részleteit beszéltük át. Remélem, még marad picit.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Valóban aranyosak az idősek.
Az én anyukámnak is volt egy emlékezetes mondata:
-Tudod kislányom, a múlt században sokkal jobban éreztem magam.
(Violyn voltam)
ez jó ;)
rég hallottam rólad.
Megjegyzés küldése