2007. augusztus 29., szerda

lassan

lassan jöhetne egy nő, mielőtt kifekszem az árokpartra fél évre eget nézni

persze legyen gyönyörű, nagyszemű, nőies, okos és nagyon szerelmes

de tenni ne kelljen érte

köszi

2007. augusztus 28., kedd

2007. augusztus 17., péntek

allergia

Felébredek, de nem mozdulok. Csak az agyam kapcsol be, meg kinyitom a szemem. Majd 5 másodpercen belül megindul és eldugul az orrom. Alvás közben nem vagyok allergiás. Hogy is van ez? Akkor most beteg vagyok, vagy az agyam baszakszik velem?

Egyébként az Újlipótvárosban láttam egy szépet. Vannak a járda szélén ilyen méterszer méteres virágágyások, mint mindenfele a városban. Többnyire fa áll bennük. Na, ebben egy két méternél magasabb, szépen ápolt parlagfűbokor volt. Augusztus van, virágzott, csak ugye az nem látszik rajta. Megkapó volt, megálltam megnézni.

2007. augusztus 14., kedd

semmi, de az részletesen

Semmi extra, hétköznapok. Este megyünk mászni, még nem tudjuk hova. Utána salsa. Még nem tudjuk hol. Közben 30 éve tartó egzisztenciális válságom felböfögött egy érdekes választ arra a kérdésre, hogy akkor én mos csináljam azt, amit a normális emberek, és az lesz nekem jó, vagy csináljam azt, amihez kedvem van, és akkor meg az lesz a jó. Kérdőjel.

Azzal vádoltak, ötéves tervekben gondolkodom, hogy aztán két hét után elvessem őket az első nehézséggel szembesülve, és újat kreáljak. Hát most rácáfolok. Van egy 12 éves tervem.

Utálom ezt a kis országot, de ez azért lehet, mert nem is ismerem. Nincs összehasonlítási alapom. Tegnap éjjel egy lerobbant kocsmában egy középkorú ír csóka elmagyarázta, hogy a pálinka nem 'spirit', hanem 'brandy', mert gyümölcsből desztillálják, és nem adnak hozzá semmit. Ezek után joggal kérdeztem meg tőle, mégis mi a faszt keres itt, amikor lehetne bárhol máshol. Elmondta. Picit unalmas, épp ezért egész hihető okai voltak, és a lényege az volt, hogy valahol élni kell, és Budapest egy nagyon élhető város.

Tehát a hosszú terv: körbelövöm Magyarországot. Elmegyek Nyugatra, élek ott pár évig. Utána elmegyek Keletre, és élek ott pár évig. Így már érteni fogom, miért jó magyarnak születni és itt leélni egy életet.

Az a nagy helyzet, hogy nincs vesztenivalóm, mert ami számít, az talán megvár itt.

2007. augusztus 13., hétfő

grrrrrrr..... GRRRR!

kezd nagyon idegesíteni a derékfájás. az egy dolog, ha az embernek folyamatosan fáj valamije, és megint más, ha ez akadályozza a normális életvitelben. akadályoz. GRRRRR!!!!

2007. augusztus 8., szerda

Csőtörés, nincs víz a munkahelyen

"Megyünk autóval a Mom-Parkba pisilni. Jöttök?"

Bada Dada



Valaki mondja meg nekem, ez az ember miért kultikus figura. Mert az. Fikázni én is tudnék, de nem ez volt a kérdés.

2006. július 4-én, röviddel 44-ik születésnapja elõtt, rákoskeresztúri mûtermében öngyilkos lett BADA TIBOR, korunk meghatározó erejû, elismert mûvésze. Bada Tibor (1963-2006), mûvésznevén Bada Dada, azok közé a Vajdaságból áttelepült alkotók közé tartozott, akik a kisebbségi magyar identitás és avantgárd szellemiség különös keverékét hozták az anyaországba. Költõ, festõ, zenész és performer; sok száz egyéni kiállítás, koncert és irodalmi est létrehozója, akinek költeményeit és dalszövegeit számos generáció szavalja és énekli. Szinte minden mûfajban alkotott: szabadvers, prózai szöveg, vizuális költemény, zene-kísérettel elõadott dalszöveg, festmény, grafika, kollázs, kalligráfia, szobor és objekt, apró dísztárgy, képeslap, MC / CD borító, képregény, fotó, animációs film, zeneszám és performansz egyaránt fontos volt számára. A sors kegyetlen fintora, hogy tragikus haláláig soha sem kapott lehetõséget teljes mûvészeti opusának feldolgozásához. Bada Dada a 80-as évek elején, a legendás újvidéki Új Symposion és Képes Ifjúság folyóiratok hasábjain és estjein kezdte el pályafutását, melyet azután magyar és délszláv nyelvû publikációk, és az egész ex-Jugoszlávia területén bemutatott kiállítások és koncertek sorozata követett. Tolnai Ottó, a symposionisták vezéregyénisége és a kortárs magyar irodalom klasszikusa, "õsavantgárdnak" nevezte. Lírai és képi világa a dadaista stílus megújítása, melyet "õszinte és kõkemény" szókimondás, szarkasztikus humor és totálisan gyermeki létfilozófiai jellemez. Munkái ezer szállal kapcso-lódnak az elhagyott újvidéki ifjúkor világához, amibõl nem tudott és nem is akart kilépni. A nagyváros sem változtatta meg világlátását, csak árnyaltabbá, kíméletlenebbé és keserûbbé tette. Minden alkotását átitatta a szertelen önkifejezés vágya, ami a kísérleti irodalom, festészet és zene utánozhatatlan mesterévé avatta. Aki nem szerette, nem értheti. És aki nem értette, nem is szeretheti.

2007. augusztus 6., hétfő

teljes sztori

Elindultunk a Borárosról péntek reggel 06:45-kor és megérkeztünk a hegy lábához, szállásunk, Aljažev Dom (1015m) parkolójába 16:00-kor. Útközben nagyon esett, a Vrata völgyben már csak alig, de minden nedves volt.



Kikérdeztünk két magyar srácot, akik akkor jöttek le a hegyről, melyik út milyen. Azt már tudtuk, hogy délről, a tótól mennek föl a könnyebb utak, és tőlünk, az északi völgyből a legnehezebb három. Javaslatuk alapján mi a legszebb, a 'Tominšek' elnevezésű ösvényt választottuk felfelé, és a könnyebb, ám hosszabb és omladékos 'Prag'-ot lefelé.



Az eredeti terv szerint már pénteken fel kellett volna másznunk a Triglavski Dom (2515m) menedékházhoz, de úgy számoltuk, csak este tízre érnénk fel, és nem volt lámpánk - lemondunk róla. Nehezen. Így utólag teljesen nyilvánvaló, hogy nem értünk volna fel, csak vagy reggel, vagy zsákban. A vizes szikla csúszik és a holdtalan sötétben még az egyébként laza terepnek számító Kotel fennsíkon is kezünk-lábunk tört volna.



Jobb híján szállást - pontosabban ágyat - foglaltunk a barakkban, összepakoltunk, és belekóstoltunk a Triglav legalsó szakaszába. Két óra alatt nem jutottunk el a sziklafal tövéig, bár másztunk fölfele becsülettel. Nagyon szeretem a ködöt, a legjobb képek itt készültek. Arra jó volt a kóstoló, hogy tudjuk, hét-hét órát kell szánni a fölfele és a lefele útra is.



Lefeküdtünk, de engem a hideg kivert: a tetőtérben, az emeletes ágyon nyugvó okos fejemtől 10 centire szapora lábak szaladgáltak és állatkák visítoztak. Nekem volt patkányom. Nagyon jó fej teremtés. Pont így visít. De láttam szabadban is, macska méretűre megnőtt példányt is, és utáltam volna egy ilyet az ágyamban - már csak azért is, mert útitársnőm mondta, látott valamit szaladgálni az ágyak közt. A frissen vetett ágyamban pedig frissen termelt bogyókat találtam. Nem mondom, hogy nyugodtan aludtam el.



Reggel fél hatkor csörgött a telefon, hatkor keltem, háromnegyedkor már mentünk. Négyen vittünk két hátizsákot felváltva. Az első szakasz ismerős volt tegnapról. Szép fenyves, vízmosás, farönkökből lépcső kanyarog. Az égig. Ez a két óra a combizmokról szólt.



Utána érkezett a törpefenyős szakasz. Itt már néha kézzel is húzta magát az ember fölfelé, de ez egyrészt nem volt megerőltető, másrészt lélegzetelállítóan szép volt. Imádtam, rajongtam, vigyorogtam. Közeledett egy hágó, és én már a fennsíkot vártam a túloldalán, és odaértünk, és aki elöl ment, azt mondta, hogy 'bazdmeg'.



Fölértem én is, és átfutott az agyamon, hogy akkor most én itt visszafordulok. Az ösvény folytatása ugyanis egy többszáz méter mély kanyon volt, úgy 80%-os lejtéssel. Ahol a csapás véget ért, ott a sziklán egy drótkötél indult és tűnt el úgy két méteren belül a fal mögött.



Innentől számítva a következő két óra a halálfélelem jegyében telt. Nem akarok nagyot mondani, egy gyakorlott hegymászónak ez az útvonal egyszerűen csak szavakkal alig leírhatóan szép. Én sajnos ezt nem láttam: lefoglalt a kockázat mértékének folyamatos nyilvántartása. Van-e kapaszkodó, milyen széles a párkány, a párkány alatt milyen meredek a hegy és milyen mély a szakadék. Általában a kockázat mértéke a teljesen objektív 'itt meg lehet halni' tartományban mozgott. Ha ez gyávaság, gyáva vagyok.



A legrosszabb az volt, hogy minden hágónál azt hittem, ez már a vége a falmászós szakasznak, és persze soha. Mire felértünk a fennsíkra, bár már teljesen kivoltam, azért tudtam ám nagyon örülni. A fennsíkról nem sokat lehet mondani... az alja méterszer méteres sziklatörmelék és ennél kisebb kövek egymásra hányva, feljebb síma szikla, hosszú és mély repedésekkel, a tetőn pedig a menedékház. Itt volt hó is.



A menedékházban ittunk teával hígított cukrot - nagyon jól esett. Én csak ültem, és vártam, hogy kiszolgáljanak, mert jártányi erőm nem volt. Teljesen kivoltam, a falmászós szakasz annyira betett, hogy percekig ültem a toi-toi dobozban. A csúcsra nem akartam felmenni. Nem hisztiből, egyszerűen azért, mert a fáradt ember hibázik. Felfaltam az egyik útitársam kajáját, aludtam egy padon addig, míg át nem fáztam, elmentem még egyszer slozira, és picit összeszedtem magam, mondtam, hogy tőlem mehetünk.



A csúcsra olyan gyorsan mentem fel, amennyire csak a tömeg engedte: túl akartam lenni rajta. Amikor felértünk, az járt a fejemben, hogy nem rontom el a többiek jókedvét, nem húzok le azonnal, hanem picit ücsörgök. Bevártuk tehát a hátramaradt két embert, fotóztunk, vettünk dobozos teát, és amint lehetett, én mentem lefelé.



Nem tudom, hogy a lent megevett kenyér és cukorszirup, vagy az a tudat adott erőt, hogy az utolsó veszélyes szakasz van előttem, de zergeként ugráltam lefelé. Ahol fölfelé fehéredő ujjakkal markoltam a hágóvasat, ott most ugrottam, és kanyart levágva előztem a sort. Negyed óra alatt leértem, és pontosan az az eufória fogott el, amit a csúcsra jósoltak. Lefeküdtem a sziklára és kurvára örültem az életemnek. Tudtam, hogy - mivel a könnyebb úton megyünk le - már nem lesz több veszélyes szakasz. Bár a hegy tetején voltam, a túra számomra véget ért, innen már elég a kitartás.



A többi már csak olyan volt, mint amikor megkerültük a Szentendrei szigetet kenuval - azt hiszed, nincs több tartalékod, de mindig van. Tizedszer is. Este tízre értünk le a szállásra, és bár ragyogóan csillagos volt az ég, és a hold is világított, a fenyvesben szuroksötét volt. Mivel lefelé is - ugyanúgy, mint a csúcson - siettem, ahogy tudtam, ketten hátramaradtak. Szerencséjükre sötétedéskor utolértek egy magyar csapatot, akiknek volt lámpája, velük jöttek le a hegyről.



Ennyi. Este még összebarátkoztam a tető lakóival, akikről kiderült, hogy mókusfélék, másnap pedig, miután kialudtuk magunkat, elmentünk, megnéztük az egyik közeli tavat.



A leírtakból kitűnik, hogy nem én voltam a hegy hőse aznap. Mentségemre szóljon, hogy a hátizsákot, amiben kettőnk cucca volt, igyekeztem végig én cipelni, és hogy ezt a túrát csak vérprofik tolják le egy nap alatt, én meg most voltam először hegyen.

2007. augusztus 5., vasárnap

megvolt

Azt hiszem, úgy leszek én a hegymászással, mint a tűzönjárással. Egyszer elég volt. Ez itt balra feketével jelölve az izgalmasabb szakaszok egyike. Egy ember úgy 3 mm lenne a fotón. Biztosítás nélkül másztunk. Én elhiszem, hogy vannak, akik szeretnek úgy eltölteni órákat, hogy tudják, ha most megcsúszik a lábam, meghalok, de nekem nem jön be.

Majd jön élménybeszámoló, meg fotóalbum, de most megyek és megtanulok egy hálaimát. Ja igen. Sötétben indultunk, sötétben érkeztünk, és a csúcs alatti menedékházban kétszer mentem el vécére, mert fostam félelmemben.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy voltak a csúcson elhízott öregemberek és kisgyerekek is, bár ők valószínűleg fent aludtak a hegyen, és nem egy lendülettel mászták meg az 1800m szintkülönbséget oda és vissza, és nem a második legnehezebb útvonalon, mint mi.

Most egy darabig nem kirándulok azt hiszem. Azért szép volt, lesznek majd gyönyörű fotók.

2007. augusztus 2., csütörtök

akkurátus kaméleon-gyík

Amikor szélsőjobbosoknak mondtam hogy nem következetesek, amikor zsidókról beszélnek, akkor zsidó voltam. Amikor ezeket a szélsőjobbosokat védtem meg egy liberális lapban, akkor antiszemita voltam. Mikor heteroszexuálisoknak mondom, hogy nem racionálisak, mikor melegekről beszélnek, akkor buzi vagyok.

Azért ez megnyugvással tölt el. Értem magam, és értem a reakciót, amit kiváltok.

Nem hiába szeretem én Karinthy-t, erre is van verse.

[...]
Hát hiszen akkurátus kaméleon-gyík lett belőlem az már aztán igaz
Éppen csak az volt a baj mintahogy utólag mindig kiderült
Hogy mindig elvétettem bármily gyorsan forgattam színt és köpenyet
Zöld alapon kék voltam kéken sárga sárgán fekete fehér a feketén
Nem úgy mint a nagysikerű próféták s váteszek kik haragos-dacosan
Nyáron meleget prédikálnak és télen hideget fittyethányva veszélynek
Én nagyravaszul mérsékletet és hagyományt hirdettem a forradalomban
S a forradalmat és haladást mikor jött a Mult fehér lepedőben
Emlékeztek még a Schöberl-pamlagra mely nappal szék éjjel ágy
Hát én egy olyan Schöberl-bútor voltam egyetlen példány a gyárból
Amelyik nappal nyugodalmasan szétterül hivogatva aludni
Éjjel meg ugrálni kezd a szegény fáradt polgár párnája alatt
[...]

viharabiliben

juteszembe. egy üzletről szóló előadásban az hangzott el, hogy "polarize people", vagyis osszad meg az embereket. ha olyan véleményed van, amivel mindenki egyet tud érteni, nincs is véleményed.

ez azért fogott meg, mert nagyon jellemző hibám a "semleges álláspont" elve mögé eldugni a konfliktuskerülésem.

szóval most vihar a biliben, remélem sikerül ellentéteket szülnöm. a buzi szót pejoratíven használtam a blogon, és félreérthetetlenül ellenérzésemet fejeztem ki, ez kötelez arra, hogy írjak róla.

az állatvilág 1500 fajánál - az embereknél is - a populáció közel 10%-a rövidebb, vagy hosszabb ideig saját nemével folytat szexuális viszonyt. az embereknél az egész életen át tartó homoszexualitás ennek az aránynak kevesebb, mint a fele. mivel többszáz embert ismerek, jó eséllyel ismerek melegeket is, még ha nem is tudok róla.

nem akarom túlbonyolítani a dolgot. olyan mértékű a társadalom ellenérzése, hogy úgy gondolom, az emberek szinte elhanyagolható töredéke merné bevállalni azt, hogy melegnek gondolják, pedig nem az. minden tiszteletem az övék, ők szabad emberek.

én a tömeghez tartozom. ezért nem mennék olyan közösségbe, ahol sok a meleg, annak ellenére, hogy valakinek a homoszexuális mivolta engem nem érint érzelmileg, legfeljebb intellektuálisan. magyarul kiváncsi vagyok rá, mint mondjuk egy hawaii-on élő emberre. mert más.

konklúzió: ha nem félnénk a megélyegzéstől, nem félnénk a buziktól.

na lehet vitatkozni.

megyek hegyre fel

én ilyen elbaszott egy figura lehetek... egy hónapja készülök arra, hogy megmásszuk a triglav-ot, és most tökéletesen unottan pakolászok. persze amikor már ott leszek, akkor majd vigyorgok, mint a tejbetök.

2007. augusztus 1., szerda

patikamérleg

Ha csak a kíváncsiságom és az előítéleteim között folyt volna a küzdelem, biztos az előítélet nyer, és soha nem megyek el megnézni egy salsa tanfolyamot. Soha.

A mérleg nyelve az volt, hogy megvetem azokat, akik úgy hoznak döntéseket, hogy közben mereven elutasítanak bármilyen valódi tapasztalatot a döntés tárgyával kapcsolatban.

Ezért nem csak hogy elmentem egy táncórára, de azt is eldöntöttem, hogy nem azért megyek oda, hogy pofákat vágjak, meg húzzam a számat. Ha azt mondják, riszáljam a seggem, akkor azt teszem.

Nem, nem estem át a ló túloldalára. Bár lehetett volna - és a legtöbben így is tettek - rögtön bérletet venni, én egy alkalmat fizettem ki. Ha szar, ha béna vagyok, ha mindenki buzi - elmondhatom, megalapozott a rossz véleményem, ide se jövök többet.

Nem válogatom szét a "meleg-e táncolni" és az ehhez a témához nem kapcsolódó benyomásokat. A benyomásokat erősségük szerint csökkenő sorrendbe rendezem.
  • Teljesen normális, hétköznapi emberek vannak a csoportban.
  • A lányok többen vannak, szépek, kedvesek, értelmesek.
  • Az oktató rádszól, ha nem a nemednek megfelelően mozogsz.
  • Az oktató segítőjénél nem nagyon tudok szebb nőt elképzelni.
  • Az oktató inkább ripacs, mint meleg, de tolerálható.
  • Egyetlen alkalom alatt megtanultuk az alapmozgást, két könnyű és egy nehezebb figurát.