teljes sztori

Elindultunk a Borárosról péntek reggel 06:45-kor és megérkeztünk a hegy lábához, szállásunk, Aljažev Dom (1015m) parkolójába 16:00-kor. Útközben nagyon esett, a Vrata völgyben már csak alig, de minden nedves volt.



Kikérdeztünk két magyar srácot, akik akkor jöttek le a hegyről, melyik út milyen. Azt már tudtuk, hogy délről, a tótól mennek föl a könnyebb utak, és tőlünk, az északi völgyből a legnehezebb három. Javaslatuk alapján mi a legszebb, a 'Tominšek' elnevezésű ösvényt választottuk felfelé, és a könnyebb, ám hosszabb és omladékos 'Prag'-ot lefelé.



Az eredeti terv szerint már pénteken fel kellett volna másznunk a Triglavski Dom (2515m) menedékházhoz, de úgy számoltuk, csak este tízre érnénk fel, és nem volt lámpánk - lemondunk róla. Nehezen. Így utólag teljesen nyilvánvaló, hogy nem értünk volna fel, csak vagy reggel, vagy zsákban. A vizes szikla csúszik és a holdtalan sötétben még az egyébként laza terepnek számító Kotel fennsíkon is kezünk-lábunk tört volna.



Jobb híján szállást - pontosabban ágyat - foglaltunk a barakkban, összepakoltunk, és belekóstoltunk a Triglav legalsó szakaszába. Két óra alatt nem jutottunk el a sziklafal tövéig, bár másztunk fölfele becsülettel. Nagyon szeretem a ködöt, a legjobb képek itt készültek. Arra jó volt a kóstoló, hogy tudjuk, hét-hét órát kell szánni a fölfele és a lefele útra is.



Lefeküdtünk, de engem a hideg kivert: a tetőtérben, az emeletes ágyon nyugvó okos fejemtől 10 centire szapora lábak szaladgáltak és állatkák visítoztak. Nekem volt patkányom. Nagyon jó fej teremtés. Pont így visít. De láttam szabadban is, macska méretűre megnőtt példányt is, és utáltam volna egy ilyet az ágyamban - már csak azért is, mert útitársnőm mondta, látott valamit szaladgálni az ágyak közt. A frissen vetett ágyamban pedig frissen termelt bogyókat találtam. Nem mondom, hogy nyugodtan aludtam el.



Reggel fél hatkor csörgött a telefon, hatkor keltem, háromnegyedkor már mentünk. Négyen vittünk két hátizsákot felváltva. Az első szakasz ismerős volt tegnapról. Szép fenyves, vízmosás, farönkökből lépcső kanyarog. Az égig. Ez a két óra a combizmokról szólt.



Utána érkezett a törpefenyős szakasz. Itt már néha kézzel is húzta magát az ember fölfelé, de ez egyrészt nem volt megerőltető, másrészt lélegzetelállítóan szép volt. Imádtam, rajongtam, vigyorogtam. Közeledett egy hágó, és én már a fennsíkot vártam a túloldalán, és odaértünk, és aki elöl ment, azt mondta, hogy 'bazdmeg'.



Fölértem én is, és átfutott az agyamon, hogy akkor most én itt visszafordulok. Az ösvény folytatása ugyanis egy többszáz méter mély kanyon volt, úgy 80%-os lejtéssel. Ahol a csapás véget ért, ott a sziklán egy drótkötél indult és tűnt el úgy két méteren belül a fal mögött.



Innentől számítva a következő két óra a halálfélelem jegyében telt. Nem akarok nagyot mondani, egy gyakorlott hegymászónak ez az útvonal egyszerűen csak szavakkal alig leírhatóan szép. Én sajnos ezt nem láttam: lefoglalt a kockázat mértékének folyamatos nyilvántartása. Van-e kapaszkodó, milyen széles a párkány, a párkány alatt milyen meredek a hegy és milyen mély a szakadék. Általában a kockázat mértéke a teljesen objektív 'itt meg lehet halni' tartományban mozgott. Ha ez gyávaság, gyáva vagyok.



A legrosszabb az volt, hogy minden hágónál azt hittem, ez már a vége a falmászós szakasznak, és persze soha. Mire felértünk a fennsíkra, bár már teljesen kivoltam, azért tudtam ám nagyon örülni. A fennsíkról nem sokat lehet mondani... az alja méterszer méteres sziklatörmelék és ennél kisebb kövek egymásra hányva, feljebb síma szikla, hosszú és mély repedésekkel, a tetőn pedig a menedékház. Itt volt hó is.



A menedékházban ittunk teával hígított cukrot - nagyon jól esett. Én csak ültem, és vártam, hogy kiszolgáljanak, mert jártányi erőm nem volt. Teljesen kivoltam, a falmászós szakasz annyira betett, hogy percekig ültem a toi-toi dobozban. A csúcsra nem akartam felmenni. Nem hisztiből, egyszerűen azért, mert a fáradt ember hibázik. Felfaltam az egyik útitársam kajáját, aludtam egy padon addig, míg át nem fáztam, elmentem még egyszer slozira, és picit összeszedtem magam, mondtam, hogy tőlem mehetünk.



A csúcsra olyan gyorsan mentem fel, amennyire csak a tömeg engedte: túl akartam lenni rajta. Amikor felértünk, az járt a fejemben, hogy nem rontom el a többiek jókedvét, nem húzok le azonnal, hanem picit ücsörgök. Bevártuk tehát a hátramaradt két embert, fotóztunk, vettünk dobozos teát, és amint lehetett, én mentem lefelé.



Nem tudom, hogy a lent megevett kenyér és cukorszirup, vagy az a tudat adott erőt, hogy az utolsó veszélyes szakasz van előttem, de zergeként ugráltam lefelé. Ahol fölfelé fehéredő ujjakkal markoltam a hágóvasat, ott most ugrottam, és kanyart levágva előztem a sort. Negyed óra alatt leértem, és pontosan az az eufória fogott el, amit a csúcsra jósoltak. Lefeküdtem a sziklára és kurvára örültem az életemnek. Tudtam, hogy - mivel a könnyebb úton megyünk le - már nem lesz több veszélyes szakasz. Bár a hegy tetején voltam, a túra számomra véget ért, innen már elég a kitartás.



A többi már csak olyan volt, mint amikor megkerültük a Szentendrei szigetet kenuval - azt hiszed, nincs több tartalékod, de mindig van. Tizedszer is. Este tízre értünk le a szállásra, és bár ragyogóan csillagos volt az ég, és a hold is világított, a fenyvesben szuroksötét volt. Mivel lefelé is - ugyanúgy, mint a csúcson - siettem, ahogy tudtam, ketten hátramaradtak. Szerencséjükre sötétedéskor utolértek egy magyar csapatot, akiknek volt lámpája, velük jöttek le a hegyről.



Ennyi. Este még összebarátkoztam a tető lakóival, akikről kiderült, hogy mókusfélék, másnap pedig, miután kialudtuk magunkat, elmentünk, megnéztük az egyik közeli tavat.



A leírtakból kitűnik, hogy nem én voltam a hegy hőse aznap. Mentségemre szóljon, hogy a hátizsákot, amiben kettőnk cucca volt, igyekeztem végig én cipelni, és hogy ezt a túrát csak vérprofik tolják le egy nap alatt, én meg most voltam először hegyen.