Tegnap este volt valami nézeteltérésünk a macával, és rájöttem, hogy én nem tudok vitatkozni. Nem hogy nem tudok, de nem is tudtam soha.
Anyámtól az érvek ütköztetését nem, csak az érzelmi tüzijátékot, valamint egymás minél hatékonyabb megbántását tanulhattam el, ebben jó is vagyok, de emberbaráti szeretetből évek óta nem gyakorlom.
Maradt tehát a "ha így erősködsz, akkor tőlem akár meg is maradhatsz a hülyeségedben" hozzáállás, és az ezzel járó makacs hallgatás, ami - ha lehet - még egy kicsit idegesítőbb, mint az előző megközelítés.
Ugye a vita lényege és célja az, hogy az emberek közösen tudjanak valamit csinálni, nagyjából közös logika mentén. Ha nem akarok vele együttműködni, fölösleges a vita. Ha igen, akkor elkerülhetetlen.
Tehát most vitakultúra-projekt van. Halvány emlékeim szerint az ilyesmit egyetemekhez közeli kocsmákban tanítják.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Hat, helyette add el neki a "del dakotai termekenysegi szertartas D mollban vegig" cimu szerzemenyem, tuti lenyugszik :) Vagy elmenekul. De igy no vita, no problema. Bar hogy komolytalanra forditsam a szot, mint hihetetlen tapasztalatokkal rendelkezo immar lassan 4 eve hazas :) azt kell hogy mondjam, miszerint a vita kell es hasznos is: ket ember sose egyforma (meg szerencse!) tehat surlodasok mindig vannak. Es ahogy a kozetlemezeknel is: surlodnak egymason aztan egyszer a felgyulemlett feszultseg hirtelen kitor es foldrenges lesz. Hasonlo ez a kapcsolatokban is szerintem, es most NORMALIS keretek kozotti vitarol beszelek, nincs ordibalas feltetlen ilyesmi, csak normalis vita tenyleg. Es ez KELL is neha, valahol azt olvastam hogy ilyenek nelkul egy kapcsolat hamar ellaposodik, meg pl a szexet is ideertve erdekes modon.
hat ja, nehez elkepzelni a jo szexet surlodas nelkul..
Megjegyzés küldése